Gabriel Rhodes

Mindenkinek az életében megvan az a pár bizonyos „óbazdmeg” pillanat. Na, az enyémben is volt egy pár ilyen, bár ezek kicsit nagyobb horderejűek voltak, mint lenniük kellett volna. Konkrétan az egész emberiség életét befolyásolta, és ennek az egész hacacárénak egy nagy, pöffeszkedve villámokat dobáló oka volt. Zeusz. Eleve nem értettem, hogy a nagy főisten miért két titánt bíz meg az élőlények megteremtésével, de nem zavart annyira. Az én dolgom az állatok megformálása volt, és már akkor megszerettem őket, éppen ezért osztogattam szét közöttük minden jó tulajdonságot. A kutya hűséget, a delfin hihetetlen intelligenciát kapott, és így tovább. Lelkes voltam, ezért úgy érzem, senkit sem lehet elmarasztalni. Kedves testvéremnek is oda kellett volna figyelnie egy kicsit, mert már csak akkor tűnt fel neki, hogy hoppá, az ő emberkéinek már nem jutott semmi.  
Aztán Phrométheusz sikeresen magánakcióba kezdett, aminek az lett a vége, hogy a nagyfejű jól berágott rá. Megbüntette őt is, de nem érte be ennyivel, az embereket is meg akarta leckéztetni. Ezt úgy gondolta kivitelezni, hogy jól kiszúr velem is. Apám elkészítette az első halandó nőt, felruházták rengeteg csodálatos tulajdonsággal, majd Zeusz elhozta hozzám. Nem kérdőjelezem meg, hogy apám nem akart nekem ezzel rosszat, de hát mind ismerjük Zeuszt. Olyan nőt alkottatott, akinek képtelen voltam ellen állni. Pandora volt számomra a tökéletes nő, egyből beleszerettem, és én voltam a legboldogabb a világon, mikor feleségül vehettem. Nem érdekelt, hogy halandó, imádtam őt, a fellegekben jártam, és nem foglalkoztam vele, hogy majd egyszer el fogom veszíteni. Igyekeztem minden pillanatot magamba inni, hogy örökké megmaradjanak majd. De az én drágám nagyon kíváncsi volt, és Zeusz éppen erre számított. Egy nap, mikor nem figyeltem, Pandora kinyitott egy szelencét, amit nagyon nem kellett volna. Abba a szelencébe zártak el minden rosszat, bánatot, fájdalmat és iszonyatot, és ezek mind rászabadultak az emberiségre. Nem tudtam mit tenni, de talán nem is akartam. Soha nem szerettem az embereket, aljas lénynek láttam őket, talán ez a sok szörnyűség majd egy kis tartást ad nekik. Legyen meg Zeusz piti bosszúja, nekem ott volt Pandora, az én tökéletes feleségem, akit mindennél jobban imádtam. A végső konklúzióm az volt, ez is még mindig jobb, mint a Tartaroszban csücsülni a többi titánnal.
Nem meglepő, hogy mikor elveszítettem őt, úgy éreztem soha többé nem lesz már értelme élnem. Egyedül csináltam végig az évszázadokat, nem akartam más nőre nézni, számomra csakis Pandora volt az egyetlen, a tökéletes, és inkább élek nélküle, mint hogy megpróbáljam pótolni őt. Az állatok kicsit enyhítették gyászomat, velük foglalkoztam, és így nem éreztem olyan üresnek a szívemet. Minden éjjel Pandoráról álmodom, minden éber pillanatomban hiányzik. Nem érdekelt az istenek bosszúja, apám ismer, nem véletlenül alkotta olyannak az én drágámat, amit én tökéletesnek tartok. Most is boldogok lehetnénk, de már csak az emlékek maradtak meg nekem belőle. Mégis, élnem kell, mert tudom, hogy dühös lenne rám, ha valami hülyeséget csinálnék. És bár nem fogok többé értelmet találni az életben, nem teszek semmi meggondolatlant. Talán még szerencsém is lehet, hiszen sok csodát láttam már. Egy olyan világban, ahol istenek és titánok járnak, sok minden megtörténhet.