The Idiot of Centuries!

500 éve is megvan már, hogy ilyen elcseszett vagyok. Nem igaz, mert mindig ilyen voltam, de ott volt Morrigan, hogy ellensúlyozza a hülyeségem a hidegségével. Most itt ülök a Volkshaus sörkertjében és mint minden tanítási nap után, kiiszom és kiszívom magamból a bajokat. Itt aztán a kutyát nem érdekli, hogy mit csinálok, törzsvendég vagyok, Bázelben élek már egy ideje, jó ideje. Kellett egy kis távollét mindentől, nem mintha titok lenne, hogy hol élek és mit csinálok. Persze, szeretem a feleségem és a gyerekeink, de nem tudok a nejem közelében megmaradni túl sokáig, mert meggebedek. Nem azt mondom, hogy nem tudom itt magam elfoglalni. Ez is kelta terület volt, én pedig főisten vagy mi az ég fasza vagyok. De rojtosra kell magam nyomni, hogy túléljem azt, amikor át kell adni a stafétát Morrigannek, mert úgy megdönteném, hogy egy hétig ne tudjon járni. Ez volt az egyik ára annak, hogy Nuada el lett tőlünk szakítva. A felépített univerzumunk magába zuhant. Elveszítettük a gyermekünket, mert elrabolták tőlünk. Kajak az is fájdalmas, hogy Agrona a gyerekeiről beszél az elmúlt 23 évben akárhányszor szívunk.
Lazítsak így, lazítsak úgy. Hát mondjuk ő is elkaphatná Yamát, hogy méltóztasson ágyba senderíteni megint. Vagy valami. A drogok lenyomnak, de a fényem ő fogja visszaadni. Vissza fogja adni, mert véget fogok vetni ennek a kicseszett hidegháborúnak. Megszerzem a címet Deirdrétől, aki szinte örömmel adja meg.
Én pedig az első lendülettel teleportálok a drágámhoz, a létező legbugyiszaggatóbb mosolyommal. Mert azt csinálnám vele, itt és most, nem érdekel, hogy van április még.
- Hiányoztál. - közlöm vele a frankót, hogy magamhoz vonhassam egy csókra. El tudom ásni ám a faszságom pillanatnyilag.
Pillanatnyilag.