Yeon Jin Ae

Megint a nádpálca van a nagyapám kezében, ha kérdezek valamit a szüleimről mindig előveszi, és használja is ilyenkor, nem sírhatok akkor többet kapok, véresre harapom a számat, de egy könnyet nem hullajtok. Tudom miért ver el, sikerült megszöknöm, viszont elkaptak, mégis láthattam az apámat, noha hiába szóltam hozzá észre sem vett, talán nem is látott. A kumiho szerint butaság amit állítok, nem ő volt az. Engem nem fog átverni ez a gonosz némber, tudom kit láttam, éreztem, hogy anyámat keresi.  Utálom ezt a nőt, minden lépésemet figyeli, és amint véletlenül imádkozom anyához, megy jelenteni.
- Nyolc évesen lehetne több eszed. Nem kellesz senkinek, főleg nem anyádnak.– vihog, végül belelök a medencébe, hogy mossam le magamról a vért.  Ilyenkor mindig halandó vagyok, lassabban gyógyuljanak a sebeim, ez is a büntetésem része.
- Egyszer meg foglak ölni. Könyörögni fogsz a szánalmas életedért. – nézek rá sötéten, mire csak nevet. Akkor is végezni fogok vele, ha az lesz utolsó tettem.

Két napos vajúdás után végre megszültem a lányomat, legalább három éve adtak hozzá ehhez a szörnyeteghez, de lehet már van négy is, mert még nem voltam kilenc, amikor a főisten egy perverz vigyorral odalökött ennek a férfinak. A felesége lettem, holott egy gyerek vagyok, aki egy másik gyereknek adott életet. Vegyes érzelmekkel nézek rá, ahogy átadják neki a babát, de érzem, hogy inkább az undor játszik az arcomon.
- Jin Kyong. – acélosodik meg a tekintetem, és elveszem tőle az apróságot, nem ő fogja elnevezni, hanem én. Nem is tekintek rá többet, teljesen lefoglal, hogy gyönyörködjek a piciben. Tökéletes, és nekem vigyáznom kell rá, nem érheti olyan csapás, mint engem.

Jin Kyong-gal sétálok, amikor feltűnik a látómezőmben Sangje, visszaküldetem a lányomat a mellettem lépdelő kumihoval, aki ennyi év után teljesen elfelejtette mit ígértem neki. Én is megtanultam a leckét, magamban fohászkodom a szüleimhez, akkor is, ha tudom nem hallják, de egyszer megfogják.
- Milyen nagyra nőtt már…Mikor érkezik a következő? -
- Ahhoz neked semmi közöd nincs. – vágom rá a lehető legártatlanabb arckifejezésemmel, időben kapom el a csuklóját, már nem az a kislány vagyok akit megrémiszt ő maga, és egy nádpálca. – Lehet, hogy nem tudlak megölni, de nem hagyom magam. Távozz innen, nagyapa. – engedem el, és faképnél hagyom.
Lefektetem aludni a Jin Kyongot, és a hálóm felé veszem az irányt, nem vagyok hajlandó azzal a ragadozóval aludni. Meglepetten pislogok, sosem szokott bejönni, most mégis lazán támasztja a falat, amint belépek ellöki magát, engem pedig a falhoz présel. Kihúzom a hajamba tűzött hajtűt és a nyakához szorítom.
- Engedj el. – gondolkodás nélkül döföm belé a tárgyat, hátha sikerülne megszöknöm tőle, még akkor is, ha tudom nincs hová mennem. De legalább elégtételt kapok a vére miatt.

Több, mint hétszáz év eltelt, és még mindig a Mennyek Birodalmában vagyok. A távolból tudom csak figyelni a családomat, a legkisebb testvérem hamarosan megszületik, és az unokatestvéreim is. De érzem, hogy változás lesz. Talán végre találkozhatok velük. Bemutathatom nekik a három gyerekünket, akikre büszke vagyok. El tudnám mondani, hogy abból a vadbaromból, akit megöltem volna az elején abba menthetetlenül beleszerettem. Akihez jelenleg is sírva bújok, mert szabad akarok lenni.