Pryderi

Egy kisbabának nem nagyon vannak emlékei, de ha lennének, elmondhatnám, hogy életem első pár órja veszettül pocsék volt. Az egyik pillanatban még az anyám karjában feküdtem, aztán már valahol az erdőben visítottam, mint akit nyúznak. Aztán egyszer csak felvett valaki. Egy nő, akinek hideg, harcedzett kezei, és olyan szigorú arca volt, amitől csak még jobban megijedtem. Elvitt valahova, miközben kiabált, majd lassan átadott valakinek. Ahogy felnéztem rá, apró baba agyammal is fel tudtam fogni, hogy van benne valami. Vörös haj szegélyezte a gyönyörű, tejfehér arcát, keze meleg volt, és puha, én pedig biztonságban éreztem magam. Nyugodtan befészkeltem hát a karjaiba, és álomba is szenderültem.

Morrigan mellett tölöttem a legtöbb időt, kicsi fiú koromtól, de mikor vele voltam, mindig Clíodhna mellé vágytam. Ő olyasmiket tanított nekem, amiket élveztem, és amiket ő is élvezett, bár gyermek fejjel még ártatlan játszadozásnak gondoltam. Ahogy idősödtem, mégis egyre jobban vágytam ezekre a titkos "órákra" apró légyottjainkra, amiken megtanított, hogy hogyan kell szeretni egy nőt. Mire elértem fiatal tinédzser koromba, biztos voltam benne, hogy halálosan szerelmes vagyok belé, de azt is biztosra vettem, hogy ő ezt sosem viszonozná. Furcsa gyerek voltam mindig is, legfőképpen azért, ahogyan kinézek. Hajam már hófehéren nőtt ki, mitha megőszültem volna a sok viszontagságban, és a szememim is természetellenes színűek. Elkönyveltem magamban, hogy én nem fogok kelleni senkinek, míg 17 éves koromban el nem érkezett a pillanat, amire mindig is vágytam.
Agrona és Morrigan éppen nem értek rá, rám vigyázni így Clíodhna gondjaira bíztak, akinek éppen a sokadik orgiáját kellett volna végig ülnöm. Utáltam ezeket az alkalmakat. Idegen férfiak tettek vele olyan dolgokat, amiket én akartam megtenni vele, miközben ő végig engem bámult. Annyiszzor elképzeltem már, ahogy végre megmártózom benne, de egyszer sem tehettem meg. Egészen addig az éjszakáig. Akkor ő jött oda hozzám, és ült az ölembe, nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint olyan szenvedélyesen szeretkezni vele, amennyire csak képes voltam rá. Akkor értettem meg, hogy a sok, fülledt, lopott pillanat miért kellett. Erre az éjszakára készített fel, hogy mi ketten végre eggyé váljunk.


Az az idő, amit az én egyetlenem oldalán töltöttem, volt a legcsodálatosabb, egész addigi életemben, de úgy éreztem, valami mégis hiányzik. Szerettem nevelőanyáimat, és midennél jobban imádtam kedvesemet, de tudnom kellett, hogy ki vagyok. Így elindultam hát a világba, megnyugtatva az én egyetlenemet, hogy olyan gyorsan vissza térek hozzá, amennyire csak lehetséges. Végül is nem sikerült mindezt olyan gyorsan kivitelezni amennyire akartam. Évekig bolyongtam a világban, mire megtaláltam őket, és a történet sem volt éppen szívderítő. Apám azt hitte, hogy anyám egy bolond pillanatában felfalt engem, ezért arra kényszerítette, hogy a palotája előtt ülve elmondja minden idegennek, mit is tett, majd becipelje őket. Mind a kettejüknek a földet verte az álla, amikor közöltem, hogy én vagyok a sok évszázada elveszett fiú, és hogy a boszorkányok neveltek teljes titokban. És bármennyire is teljesnek éreztem magam, hogy végre megismerhetem őket, tudtam, hogy velük nem lehetek sokáig boldog. Vissza kellett térnem Hozzá, akinél a szívemet hagytam, de mire a táborhelyre értem, eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

Sok száz évig kutattam utána, de valamiért mindig szökésben volt, és rejtőzködnie kellett. Közbe szólt a háború is, és rengeteg vérontás, aminek a végén semmivel nem lettem több, sőt, minden egyes alkalommal elveszítettem magamból egy kicsit. Végül már csak egy üres csigaházra hasonlítottam, szükségem volt Rá, hogy újra boldog legyek, újra teljes és többé ne kelljen ilyen hosszan egyedül kóborolonom a világban. Végül is addig kerestem, míg a modern korban rá nem akadtam. Valami furcsa csoportot vezet most, bár hozzá képest ez egy cseppet sem furcsa. Csak remélni merem, hogy ott fogom találni, ahol mondták. Túl sokszor csusszant már ki az ujjaim közül ahhoz, hogy most is engedjem meglógni. Mindig is hozzám tartozott, és ezt most érezni fogja, akkor is, ha az emberei szeme láttára kell újra a magamévá tennem. Az ereje csalogat, szinte énekel nekem, én pedig elvakultan követem a nyomot, hogy végül a terem ajtaját berúgva ott találjam őt az oltáron, ugyan abban a csipkeköntösben, amiben először az enyém lett. Mintha eddig provokált volna, ahogy szólított, minden idegszálam rá koncentrált. Végre, annyi magányos év után itt van, és újra egymáséi leszünk.