Neda Bousaid-Faraon

Egy zöldfülű német fényképésszel baktatok Damaszkusz egyik porig bombázott részéből a másikba. Állandóan kérdései vannak. De... ha most nem látja a háború valódi arcát, akkor sosem fogja. Sosem fog kinőni abból a gyerekes és ostoba álomvilágból, hogy miként is néz ki a harc.
- Hé, Neda... Te is idevalósi vagy, nem? - néz körül, miközben vadul fényképez.
- Bocs, Georg, de én egyiptomi vagyok. Ráadásul én 2011-ben leléceltem, amikor láttam, hogy mennyire esélytelen a változás. - vonok vállat, majd mutatok neki egy aszfaltban rekedt kurd zászlót, mint fotó lehetőséget.
- Szóval... jöttél Drezdába szabadnak lenni? - vigyorog rám cinkosan, én pedig megforgatom a szemeimet.

Ha ez a gyerek tudná, hogy mennyivel szabadabbnak érezném magam, ha otthon lehetnék, minden napomat a saját szülőföldemen tölteni. Hiányzik a levegő. Hiányzik a kilátás, a zaj, az emberek. Annyira hiányzik...

Arra ébredek, hogy a vér fémes íze tölti ki a számat és nehezen húzom be a levegőt. A napfény szinte bántóan élesen vág a szemeimbe.
- Azt hittem sosem kelsz fel, medjay. - érzem, hogy valaki egy tömlő vizet tesz a kezembe. A hang alapján már megint a Szerapeumban kötöttem ki.
- Le is vihettél volna a katakombákig. De most már mindegy. - dörzsölöm meg a sajgó nyakam.
- Ha nem tudnám, hogy kit szolgálsz, akkor a világ legszerencsésebb asszonyának neveznélek, Sitra. - neveti el magát a görög, amire fintorgok egyet.
- Én pedig ha nem lennék medjay, kitépném a nyelved, amiért asszonyozol. - de inkább elengedem a vak haragot és iszok egy korty vizet. Aztán lassan felkelek. Lehet már vagy dél is... Az út felől hatalmas ricsajok szűrődnek be az udvarra, valószínűleg elindultak a hippodrom felé is a nemesek, hogy a mai futamot láthassák. Ahová egyébként nekem is vezet az utam...
- Sitra... Hogy van az úrnőd? - vet rám egy aggodalmas pillantást a kövérkés, középkorú görög, akinek vakítja a szemem a kopaszsága.
- Addig nem lesz jól, amíg az a trónbitorló le nem kopik a trónról, ami joggal és vérrel hozzá tartozik. - szűröm oda halkan. Nagyon rizikós még templomban is puccsról beszélni, de nem az én úrnőm kezdte... Hanem azok az álnok kígyók, akik a gyermek... pardon, XIII. Ptolemaiosz mögött álló Potheinosz kincstárnok, Theodotosz és Akhillasz.
De egy napon minden trónbitorló féreg megkapja a jussát... igaz?

Mint egy cseppfolyós, mérgezett tükör, úgy válik szét alattam az emlékkép és a Pharos tetején állok. Mellettem egy lágy mosolyú nő, aki szinte aggodalmasan fürkész.
- Sajnálom, ami a fáraóddal történt... - szólít meg, de nem bírok ránézni. Valamiért csak fájdalom és keserűség szorongat.
- Sajnálod? Te hagytál el születésemkor... Most pedig közlöd velem, hogy hiába várom a halált, csak nagyon nehezen és nagyon sokára ér utol. Medjay vagyok! Nekem az uralkodómmal kellett volna halnom! Lehet én vagyok az utolsó a fajtámból! - végre rá tudok pillantani, de le is köpném őt. Pedig... ő Maat. Az igazság és a rend istennője. Ré leánya.
- Nem te vagy az utolsó. Csak meg kell találnod azt amit te is elvesztettél.

A tüdőmben megdermed a levegő, amikor meghallom azt a nevetést. A mozdulatai tökéletes tükörképei voltak az enyémnek. Élő és holt egymást követve csapott le ugyanazon prédára. De nem az én kardom kötött ki benne szerencsére. Szerencsére... Amíg ő hisztérikusan nevet, addig én kíváncsian térdelek oda mellé, felfedve akaratlanul is a karomat ékesítő hieroglifákat.