Martin Maxwell

Ahogy vissza tudok emlékezni, soha nem volt egy igazán szeretetteljes, és megértő otthonom. Nem volt kedves gyerekszobám, ahol egy átviháncolt nap után álomra hajthattam volna a fejemet, és nem volt anyám, aki esti mesét olvasott volna, hogy utána betakargasson, elmondja, hogy mennyire szeret, hogy nyugodtan hunyhassam le a szememet. Nem is csoda hogy nem lett belőlem normális felnőtt, hiszen rám halmozottan igaz a "nem volt gyerekszobája" kifejezés.
1192-ben születtem, Görögországban. Az egykor virágzó Hellász már hanyatlásnak indult, az istenek már eltűnőfélben voltak. Ám Árész még úgy érezte, nem jött el a visszavonulás ideje, neki még igenis joga van halandó nőkkel kezdeni. Anyámat, aki egy befolyásos politikus felesége volt, nem volt nehéz elcsábítani. A férje nem foglalkozott vele, a város ügyi jobban le kötötték, így anyám kapott az alkalmon, mikor a jóképű katona megjelent
a háza előtt. Nem volt nehéz rá jönnie később, hogy a gyermek, akit a szíve alatt hordoz (vagyis én), nem a férjétől fogant, de hallgatott erről. Megszült engem, a házban pedig hatalmas volt az öröm. A férfi, aki apám kellett volna legyen úszott a boldogságban, hiszen úgy tudta, az ő fia vagyok. Mindez rendben is lett volna, de hát Fortuna kegyetlen asszony. 3 éveske lehettem, mikor anyám újra teherbe esett, ezúttal azonban már a férjétől. És bár apró gyermek voltam, egy emlék olyan élesen az elmémbe égett, hogy soha nem felejtem el. Ez volt az az este, mikor magamra maradtam.
Csendes volt már az egész ház, én is aludtam, mikor arra eszméltem, hogy valaki kelteget. Anyám volt az, negédesen mosolygott, gondolom bizalomgerjesztőnek szánta. Azt mondja keljek fel, ki megyünk a város melletti hegyre, megnézzük, hogyan ugatják a vadkutyák a holdat. Fel öltöztetett szépen, akár az áldozati bárányt, és meg engedte, hogy magammal vigyem a kis játék kardomat, amit a bácsikámtól kaptam ajándékba. Kézen fogott, és elindultunk. a szívem hevesen vert, már alig vártam ezt a nagy éjszakai kalandot. Mikor a hegy tetejére értünk, nem láttam, hogy honnan, hatalmas ütés érkezett a tarkómra, amitől azonnal elsötétült a világ. Mire magamhoz tértem anyám már nem volt sehol. Rettegve pattantam fel, és szólongattam, de ezzel csak azt értem el, hogy az imént már említett vadkutyák felfigyeltek rám. Könnyű zsákmánynak véltek, így megindultak felém. Félelememben, azt hiszem félig ösztönösen kardot rántottam. Anyám nem tudhatta, hogy a kis játékkard valójában éles, elvégre a nagybátyám katona volt, és ilyennel képzik ki a fiatalokat. Mikor az első kutya ugrott, hirtelen elhomályosult a világ. Nem tiszta a kép, ahogy apró fiú létemre a hatalmas állatokkal viaskodom, de tudom, hogy megtörtént.
A kutyák véres teteme között ülve talált rám egy furcsa idegen. Az a fajta ember volt, akiket a nevelőapám gyakran "barbárok"-ként emlegetett. Ő volt az, aki megszánt, és magához vett, haza vitt az apró falujába, ahol mint kovács kereste a kenyerét. Mellette kupálódtam ki én is valódi barbár harcossá és kováccsá, feledésbe is merült, hogy én Görögországból származom, vagy az, hogy ki a vér szerinti apám.
Szerettem a kis hegyvidéki faluban élni. Nyugodt volt, az emberek szerettek, bár feléjük a szeretetet furcsán fejezték ki. 10 éves voltam, mikor a nevelőapám úgy döntött ideje, hogy meg ismerkedjek a testi örömökkel, és el vitt egy közeli város bordélyházába. Meg voltam szeppenve mikor egy nő kézen fogott, és a szobájába vitt, de még jobban meg voltam, mikor ki jöttem...tetőtől talpig véresen.
- Mit műveltél te isten barma te? -rivallt rám a házat vezető idősebb nő, én pedig még félig az ölés mámorában szuszogva azt feleltem, el vágtam a torkát.
- Hihetetlen! -nevette el magát hirtelen a férfi, akit apámként szerettem. - Tudtam én, hogy meg van benned a megfelelő brutalitás! Haza megyünk, olyan harcost faragunk belőled, hogy még az istenek is irigyelni fognak téged tőlünk!
- De...apácska....a lány...-hebegtem, nem tudtam mire vélni a dolgot. Mikor életemben először öltem, még nagyon fiatal voltam, nem is egészen emlékszem rá. De ez....olyan érzés volt, amit még soha nem éltem át. Jól esett nézni, ahogy a vére eláztatja a lepedőt, ahogy az élet lassan kihuny a szemében.
- Érdekel egyáltalán fiam? -kérdezte- Őszintén...mit éreztél?
- Hatalmat! - vágtam rá azonnal.- Erőt!
- Akkor meg, mit sápítozol egy egyszerű szajha miatt?! -veregette meg a vállamat, majd adott egy kisebb zacskó aranyat a madame-nak, és angolosan távoztunk.
- Ne törd magad a lány miatt!
- Nem fogom apácska! -bólintottam.
- Jegyezd meg jól, egy harcosnak a szerelem, csak másodlagos lehet! Jobb ha soha nem érzel semmit senki iránt!
- Úgy lesz apácska! -bólintottam, és ezzel lezártnak tekintettem a témát.
És úgy is volt, nagyon nagyon sokáig. Soha nem éreztem szerelmet, a nők csupán tárgyak voltak, akiken ki élhettem magam.  Nagyjából 30 éves voltam, mikor megismertem Őt. Bátran állíthatom, hogy életem szerelmét. Egymaga érkezett a falunkba, egy karon ülő gyermekkel, és szállást kért néhány napra. A nevelőapám megszánta és befogadta a házunkba. És bár nem egy nőt ismertem már előtte, iránta valami olyan szikra gyúlt az első pillanatban, amit nem éreztem még azelőtt, és amit ő sem tagadhatott le sokáig. Minél több időt töltött nálunk, annál jobban elodázta a tovább indulást, és minél későbbre halasztotta ezt, annál többet beszélgettünk, jártunk sétálni a patak partjára, és egyéb szentimentális ostobaságok. Az apró kislányt is úgy szerettem, mintha a sajátom lenne, és néhány hét múlva már azon kaptuk magunkat, hogy az esküvőnk néhány nap múlva lesz. Na igen, ez akkoriban normálisnak számított. Én magamban már mindent eltervezte,, gyönyörű életet képzeltem magunknak. És az is volt, egy jó darabig. A kislány lassan cseperedett fiatal nővé, életem szerelme pedig egyre inkább öregedett meg, csak én nem változtam. Huszon évesnek néztem ki, még akkor is, mikor a feleségem már rég vénasszony volt, és a lány is középkorú. Nem mondhatom azt, hogy tragikusan gyorsan veszítettem el őket, de ez talán még annál is iszonyatosabb volt. Ahogy szeretett hitvesem élete egyre halványodott, én egyre több időt akartam vele lenni. Csak még egy és még egy újabb napért fohászkodtam, hogy csak még egy kicsit hadd maradjon velem, hadd ne kelljen eltemetnem, de az Idő kegyetlen játékot űz, minden Földi lénnyel. Egy késő délutánon, ez a valamikor sugárzó nő, lassan elhervasztotta szépsége utolsó szirmait is, élete lángja, mely már régóta halványan pislákolt, végleg kialudt. Én pedig ott ültem, ugyan úgy fiatalon, és életerősen, és éreztem, hogy valami nincsen rendben velem. Nem öregedtem, és nem haltam meg vele együtt, bár a szívem sírba szállt vele.
Utána nem is volt, és valószínűleg nem is lesz senkim. Jól érzem magam, a magányos farkas szerepében, aki minden korban megtalálja a maga számítását, ami a megélhetést jelenti. Szinte mindig katona voltam, nem értek máshoz, és nem is akarok mást csinálni. De azt már tudtam, hogy valami nagyon nincsen rendben velem, elvégre már több mint 600 éve életem, minden következmény nélkül. Így hát kutatni kezdtem, és a szálak el is vezettek a valódi apámhoz. Akkorra már végképp feledésbe merült, hogy én Görögországból származom, őt pedig meglepetésként érte, hogy van egy fia. Még egy. Így mind a ketten kis híján szörnyet haltunk.  Én a tudattól, hogy egy görög istenség félig halandó gyermeke vagyok, ő pedig attól, hogy van még egy fia, akiről nem tudott. Bár miután el mondtam neki, hogy anyám hogy elbánt velem, és kicsit beszélgettünk, ki derült, hogy igazán rendes tag, és szeretne jó apa lenni. Nekem pedig, a tudattól, hogy végre lett egy apám ezerre pörgött a teljesítmény kényszerem. Így most azon vagyok, hogy apám büszke lehessen rám.
Végig harcoltam a világ szinte összes háborúját ez is igaz. Szerintem annyi időt harctéren ember nem töltött még el, amennyit én. És ez jóval azelőtt volt, hogy tudtam volna ki az apám. Egyszerűen ott éreztem otthon magam, akkor is ha hideg volt, akkor is ha meleg. Úgy éreztem ez az egyetlen dolog amihez valóban értek, így tökélyre fejlesztettem. És bár rengeteg ember vére szárad a kezemen, mégsem érzem a lelkiismeretem súlyát, nem érzem bűnösnek magam. Talán ez apám vére miatt van, remélem egy nap kiderül.