Nam Hyun Ae

Nem igazán emlékszem az elmúlt napok történéseire, részletek villannak be, ha éppen ébren vagyok, bár nem nevezném igazából ébrenlétnek se. Azonnal visszahúz a sötétség, mintha zuhannék a mélybe, csak sosem érek le a végére. Pedig mennyivel megkönnyítené a fájdalmam. Nem lennék átkozott, nem kellett volna a szüleim, és a nagyanyám arcát látni, miután az utóbbi kihozott engem a lángok közül, mert egyedül ő bírt vele. Felgyújtottam egy falut és mellette az erdőt is, azóta se tudok kimászni az ágyból, óvatosan ülök fel, be van kötözve mind a két kezem. Megégtem. Üres tekintettel ejtem le magam mellé a karomat. Kintről hangok szűrődnek be.
- Mert várandós, ennyi a bűne a hülye ribanc szerint. Fel kéne gyújtani egyszer, kétszer. – puffog a nagyanyám, nem igazán nyugodt istennő, de hát ő maga a tűz. Ösztönösen simítom a kezemet a hasamra, csendben potyognak a könnyeim.
- Ezért megátkozta, a gyermeke apját meg visszaküldte a saját területükre. Nagyszerű. Ketten mondtátok el annak az érzelmi fogyatékosnak, hogy ott a vörös fonál, én is látom. A saját testvérének se hitt. Mert rendben van, hogy neked nem hitt el minek hinne ugyan egy másik istennőnek, aki nem a sajátjukhoz tartozik, viszont Benzaitennek nem hinni? Esze sincs, nemcsak érzelme. –
- Most inkább azon kéne gondolkodni, hogy ki és hogyan mondja el Hyun Ae-nak. – mire apám kimondja a nevem már az ajtóba kapaszkodom meg.
- Mindent hallottam. Nincs szükség kertelésre. Csak hagyjatok békén, kérlek. – nézek rájuk könyörögve, sosem könyörögtem, vagy kértem bármit is, az én szám a parancsok osztására állt rá. Azt sem hagyom, hogy visszasegítsenek az ágyba, nem akarok a szobámban gubbasztani, akkor már inkább az erkélyen várok, nem tudom mire. Csendben nézegetem a nagyi által adott üvegcsét, amiben aranylóan csillogó víz van, azt mondta a dédnagyanyám Songmu készítette, elvileg rögtön helyre is jönnék, inkább zsebre vágom. Nem érdekel milyen lassan regenerálódom, úgysem jön hozzám senki.

Sírva olvasom el a levelet, és szorítom a mellkasomhoz, Benzaiten egyik rókája hozta, de az istennő is küldött egy rövid üzenetet, addig marad a róka amíg választ nem írok. Legalább így kapcsolatban tudok maradni a gyermekem apjával. A fiúnk él, és szépen cseperedik, de nincs bennem egy kicsi anyai ösztön se, nagyanyám vette magához, gyűlölöm magam érte. Amaterasunál is jobban vetem meg magam, pedig miatta kerültem ilyen helyzetbe. Nem akarom várakoztatni a rókát, papírt veszek magam elé, könnyeimmel áztatom a papírt, visszaírok, hogy minden rendben van velünk, ne aggódjon egy percet se. Nagyon hiányzik, nem tudok ellene mit tenni, talán az évek múlásával hozzászokom ehhez az érzéshez.

Rohanok a kórházba, telefonhívást kaptam, hogy a fiam életveszélyes állapotba került a műtőbe. Még mindig üresnek érzem magam belül, de nem veszíthetem el az egyetlen fiamat, aki az apjára ütött, legalább ennyi jár nekem. Árkot járok a méregdrága cipőmben, az se érdekel most, ha letörik a sarka. Akkor állok meg, amikor kilép a legidősebb Halálfi nyomában a kuzinommal. Semmi jót nem jelent, érzem.
- Nem…nem mondhattok neked semmi rosszat! Csak vigyetek oda hozzá! – nyöszörgöm magamhoz képest is kétségbeesetten.
- Hyun Ae! Az intenzíven fekszik… Nem biztos, hogy túléli az estét, akkor sem, ha félvér. Nem mehetsz be hozzá, kicsit később igen, megígérem. – ültet le Jin Kyong egy határozott mozdulattal, hisztérikus sokk előtt állok, tudom magamról. Ösztönösen nyúlok a táskámba, aztán nyomom a kezébe az üvegcsét. – Ez az utolsó esélye… Nem veszíthetem el. Őt már nem. - nézek rájuk könnyes szemekkel. Songmu kérlek mentsd meg a fiamat.
Anyáék a hétvégére készülnek, talán már ott is vannak. Azt is tudom, hogy az öcsénkre a nővérem vigyáz, szükségem van rájuk. Csendben lépek be a szüleim villájába, életben marad a kölyök, de aludt amikor beengedtek hozzá. Most még azt is kibírom, hogy Sung Jin a nyakamba veti magát, sután magamhoz ölelem.
- Jól van öcsi, keress valamit a tv-ben, amit megnézünk. – telepszem le Yun Hye mellé, nem bírok ki, hogy ne bújjak hozzá. Sírni már nem bírok kisírtam az összes könnyemet, most délután sikerült, pedig minden este sírva alszom el.