Temperance Schmidt

Olümposz

Az elmém egy sötét sarokba van szorítva, ahonnan a szabadulás reménytelen és talán nem is akarok kijönni egyáltalán. Az első pillanatban tudtam, hogy nem egyszerűen csak álmodom. Ritka esemény, amikor valaki megoszt mással egy álmot, főleg, ha Héphaisztosz az. Tudtam, hogy egy napon miatta esek szét. De azt nem hittem, hogy ilyen hamar és hogy alvás közben.
A lábujjaim is behajlítom, ahogy ívbe feszül a hátam a lepedőn, szinte kapaszkodom ahogy bírok, miközben egy újabb kéjes nyögéssel adom fel ellene a küzdelmet, újra, immár sokadjára egy éjszaka alatt. Mind a tíz körmömmel a hátába marok, ahogy próbálok levegőért kapni, de lefoglalja az ajkaim a sajátjaival. Érzem az ujjait a tincseim között, én pedig olyan kezesen és engedelmesen mozdulok, ahogy azt ő óhajtja. Elsőre óvatos volt még, de ahogy felfedeztük egymás leggyengébb pontjait, úgy kezdtük el egymás ellen fordítani azokat. Vajon reggel milyen gondolatokkal mászik ki az ágyából? Legalább annyit fog szenvedni, mint én...

Ugyan ki hinné el, hogy így is születhetnek gyermekek? Pici mosollyal nézek az ágyon az ikerfiaimra, ahogy álmos kis nyüszögéseket hallatnak. Nemrég járt erre Eunomia, szerencsémre nem kérdezősködött az öccsei apja felől. Melléjük feküdve nézegetem őket simogatva, mikor lépéseket hallok a csigalépcső irányából.
- Prométheusz és Epimétheusz. - szólok halkan az érkezőnek, aki kérdő tekintettel biceg az ajtóhoz, majd elmosolyodik. Még mindig én vagyok kettőnk közül a jós, ő pedig a kovács. - Nagyon sokat fog miattuk fájni a fejünk...

1220

Fel alá járkálok türelmetlenül, a kezemben a pennát pörgetve, mikor megközelít a skandináv írnok.
- Themisz... - félszegen szólít meg, én pedig észbekapok és egy mosolyt villantok rá, de a tény, hogy nehéz így hallani, hogy éppen Kratosz ordít Lokival. Nem egy csendes férfi, látszik Sturlusonon is, hogy meglepi ami egyeduralom istenünk hangereje.
- Snorri. Miben segíthetek? - igazítok félre egy tincset az arcomból.
- Mi fog történni most? Miért kiabál az úr annyira? - bök a fejével Kratosz felé. Egészen új lehet neki, hogy láthatja is a fajtánkat.
- Egyesek meg lesznek büntetve... és ő egy végrehajtó, ő volt az egyik aki kiláncolta a fiam, Prométheuszt. - billegek egy kicsit.
- Arról hallottam! Ki volt aki még akkor ott volt...? - közben jegyzetelget.
- Az apja... és Bia, Kratosz egyik húga. - vonom meg a vállam, de a tollnok kérdő pillantására csak kinyögöm. - Héphaisztosz.
Ő csak kérdő arccal bök Héphaisztosz felé, aki sötét tekintettel méregeti éppen a semmit. Én meg csak bólintok. Ha tudnák a krónikások, hogy hány gyermekünk van.

A hidegháború

Csíkká szorul a szám, ahogy kezd elfogyni a türelmem. A növekvő hasam fölött van összefonva a két karom. Nem akarom még ennyi idő után sem elismerni magamnak, hogy kissé belebetegszem a távollétébe. De megszólal a csengő. Félig állok csak fel, mert bajt sejtek. Egy eset van, amikor nem tudom az egyik társunkat beazonosítani. Kiveszem az egyik fiókból a pisztolyt, majd azzal a jobbomban nyitok ajtót. Meglepheti Kratoszt, hogy nem a mesterlövész áll előtte, hanem egy felfegyverzett kismama, akinek éppen most folyt el a magzatvize. Hiába van a baljában a lehangtompítózott puska, ez most nem az ő CIA-jük és a mi KGB-nk harca.
- Tudom, hogy Nüx a kocsiban van egy sarokkal arrébb, mindig így csináljátok. De most vagy bevisztek a kórházba megszülni a lányom vagy véget vetek a vérvonalatoknak. - szűröm a fogaim között.
10 órával később világra jött Paige, 3 kilóval, 48 centivel, makkegészségesen.

2017, Washington

A First Lady irodájában támaszkodom háttal az íróasztalnak, míg Nüx sóhajt egyet. Sosem fogtak el, most újra egy oldalon harcolunk.
- A jövőt most olyan köd borítja, hogy vágni lehetne, sajnálom. - ingatom meg kicsit a fejem. - Mennem kellene, várnak haza, csak úgy ideteleportáltam.
Mielőtt mennék, viszont leteszem a mobilszámom az asztalra.
- Felajánlom a fegyverem is. - majd vissza is térek New Yorkba.