Ostara of the Dawn

Baljós előjelek már hónapokkal, sőt évekkel a háború kirobbanása előtt voltak. Aztán elérkezett az, amit „vihar előtti csend”-nek szokás hívni. Idegőrlő volt, főleg abban a tudatban, hogy én szinte tehetetlen vagyok. Az én mitológiám olyan apró volt, mintha soha nem is létezett volna, így jobb híján a keltákhoz csapódtam, elvégre nekik is volt Ostara nevű ünnepük, és ha úgy vesszük, ők is engem imádtak. A tavasz, és a hajnal istennője, mégis mi hasznomat vették volna ők a csatatéren. Ezt Morrigan is megmondta. Húzódjak háttérbe, próbáljam meg nem megölteni magamat és ne keveredjek bajba. Vonakodva tettem eleget a másik istennő parancsának, segíteni akartam, tenni valamit a fennmaradásunkért. Ha azt mondom, hogy ez egyáltalán nem sikerült, igaztalan lennék magammal. A tavasz istennőjeként irányítani tudom a növényeket, bár még sosem volt rá szükség, hogy több kilométer hosszú, csápként tekergőző gyökereket kelljen varázsolnom, erre tessék: ezzel mentettem meg a társaim életét. Akkor még úgy tűnt, van esélyünk. Borzasztóan naivak voltunk. Az ellenségünk nagyobb és erősebb volt annál, mint hogy kis csapatokban, szétszóródva a világ minden táján legyőzhessük őket. Mi nem álltunk szövetségben, nem beszéltünk meg stratégiát, és ez volt a vesztünk. Bár nem értettem miért fáj a három összekapaszkodott bandának a létezésünk, de felesleges is volt ezen gondolkodni, mert mire bármire is juthattam volna, már a föld alatt a Tartaroszban találtuk magunkat.
Nem mi voltunk annak a földalatti lyuknak az első vendégei. A görögök börtönében sínylődött már jó pár figura, akikről először fogalmunk sem volt, hogy kicsodák. Mikor jobban megismertük őket, csak akkor derült ki, hogy ők a titánok, a görög istenek őket taszították le ide, hogy megnyerjék mostani hatalmukat. Szép dolog, nemde? Csak úgy kitúrni valakit a helyéről, aztán egy koszos lyukba száműzni az idők végezetéig. Egyetlen egy szórakozásunk az volt, velük együtt, azt néztük, ahogy a Fantomkirálynő lelkes elszántsággal idegesíti halálra a vén Tartaroszt.
Egy dologra nem számítottam, mikor oda kerültem. Hogy éppen ott fog rám találni a szerelem, mégis megtörtént. És nem másba, mint az egyik titánba szerettem bele. Kriosz az első pillanattól másnak tűnt, mint a többi, és egy valódi úriembernek bizonyult. Ha fáztam, oda adta az ingét, ha éhes voltam inkább ő nem evett, csak hogy nekem tudjon adni, és soha nem hagyott a hideg földön aludni. Helyette széles mellkasán hajtottam álomra a fejemet, olyan biztonságban érezve magamat, mintha nem is börtönben lennénk, de legalábbis egy olyan közös életet élünk, amiről akkor még azt hittem, hogy nem lesz több puszta álomnál. Lassan, lépésről lépésre bele szerettem, amiért így törődött velem, és vigyázott rám. És ahogy egyre jobban megismertem, egyre biztosabb lettem benne: ő álmaim férfija. Tudtam, hogy vele akarok élni, ha valaha is kikeveredünk innen. Végre tartozni akartam valakihez, érezni akartam, hogy milyen az, amikor igazán szeretsz, és viszont szeretnek.
A szabadulásunk óta még mindig ugyan olyan hevesen ég a láng kettőnk között, mint az első napon. Tényleg vele élek, egy hatalmas házban, és mindent megad nekem, amire csak kicsi szívem sóvároghat. Éppen ezért igyekszem ugyan így tenni. Tudom, idegesítő lehetek a nyulaimmal néha, de nincs kétségem affelől, hogy Kriosz éppen ilyennek szeret, amilyen vagyok. Rajta kívül viszont soha többé nem akarok egy görögöt sem látni. Én nem vagyok bosszúszomjas, szimplán csak morcos, amiért ezt tették velünk. De úgy érzem, még hálás is lehetek Zeuszék sleppjének, hiszen ha nem vetnek börtönbe, soha nem ismerem meg ezt a csodálatos férfit, akit olyan nagyon szeretek. Egészen kellemesen jöttem ki a háborúsdiból, de tudom, hogy semmilyen idill nem tarthat örökké. Megint lesz valami, talán nagyobb, mint a csata, amit egymás ellen vívtunk. Ha így lesz, nem fogok újra meghúzódni a háttérben, nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem Krioszt. Bármi áron megvédelmezem a közös életünket.