Evan MacFarlane

Skócia sosem volt egy száraz, napsütötte vidék. Nem egy szerető anya, aki oltalmazza a fiát, hanem életre neveli. Én pedig nem ismerhettem meg sosem az anyámat, mert állítólag belehalt a szülésbe. Apám miatt. Nem volt sosem szokásom a gyűlölködés, a sárdobálás. De Tartarosznak nincsen helye a szívemben. Nagyapám sírját keresném. Megöltem őt akaratom ellenére mikor először találkoztam vele. A seb a szívemen már begyógyult, de a hege még ott van. Én csak jót akartam, mert nem tudta anyám elfelejteni... Ki akartam törölni az emlékét is az elméjéből. Ám az én képességem nem egy kegyes szerető, főleg régebben nem volt az. Ki tudhatta, hogy az öngyilkosságot is fontolgatja, az unokája pedig segített ebben neki.
Térdre rogyok az egyetlen üres emlékgóc előtt a temetőben a sárba és úgy nézem. Körülöttem minden feketén és lilásan pulzál. Így néz ki a halál. Legalábbis az, amit maga után hagy. Tőlem nem messzire egy pár halad el, én pedig lassan fordítom feléjük a fejem. Nem kellene, ezt már ennyi idő után nagyon is jól tudom, de nincsen csapja a képességemnek.
Egy hónappal ezelőtt, ugyanazon az útvonalon ahol haladnak, ugyanott mentek végig. A pap a könnyeivel küszködött, az anya zokogott, az apa pedig a vállát karolta és próbált erős maradni. A nejéért. Egy gyermekkoporsót visz a család, a lelkükben hatalmas törés. Egy kislány... Ellie. Ellie hat éves volt és leukémiás. Nem sikerült legyőznie azt a sárkányt a bátor harcias hercegnőnek.
Ahogy visszazuhanok a valóságba, úgy tör ki belőlem a zokogás és a kezembe temetem az arcom. A pár megáll a macskaköves kis csapáson és a férfi hozzám lép, egy zsebkendőt nyújtva felém az esernyője menedéke mögül. Én csak egy bocsánatkérő mosollyal veszem át és köszönöm meg. Ő egy jó ember. Nem ezt érdemelte volna.
- Őszinte részvétem. - rebegi felém könnyektől fuldokló hangon. Nem kérdez, mert pontosan tudja, hogy milyen elveszíteni valakit. Még sok idő lesz, amire feldolgozza ezt a csapást.
- Köszönöm. Őszinte részvétem önöknek is. - bólintok lassan és megtörlöm az arcom, amit már az eső amúgy is eláztatott. Zsebre dugja a kezét és visszasétál a didergő feleségéhez, aki elsírta magát látva a kis beszélgetést. Csak a legjobbakat tudom kívánni nekik. Az én házasságom Verinával egy valódi vonatszerencsétlenség. Pedig olyan szépen indult minden... Egyetlen hibája volt Verinának: hogy az apja Erebosz. Az apám meg a bassza meg Erebosz magát módon szereti fivérét. A szívem mélyén még szeretem Verinát, de egyelőre jobb nekem messzire tőle. Jó messzire.
Felállok, nem törődve azzal, hogy a nadrágom milyen állapotban van és a sírok között haladva hazaküldök pár elkóborolt lelket. Olyan sok van belőlük mostanság...

A magánrendelőm Glasgow belvárosában van, egy csendes, nem túl huzatos helyen. A bérleti díj és a rezsi sem borzasztó. A környezetem semmit sem tud arról, hogy ki vagy mi vagyok valójában. Meg ki hinné el egy "35" éves férfinak, ha azt mondaná, hogy az Egyesült Államok első hölgye a nagynénje és azért is lett olyan hamar pszichiáter adjunktus, mert arra született, hogy a lelkek integritását tűzzel-vassal oltalmazza.
- Dr. MacFarlane... a nadrágja. - mutat a térdemre némi aggodalommal a hangjában, Emily, az asszisztensem. Súlyos drogproblémái voltak. Az állásinterjún végig kellett néznem, ahogy az emlékeiben az apja leszúrja részegen üvöltözve az anyját, miközben ő a mosogató alatti szekrényben bujkált, imádkozva. Várva a rendőröket. Akik már csak akkorra értek ki, mikor a vértócsa elérte a szekrényt és az édesanyja már halott tekintete a lányát figyelte, reménykedve, hogy a férje nem fogja újra megerőszakolni vagy megölni. A sorrend akkor mindegy volt.
- Ó, köszönöm, hogy szólt, nem is láttam. Még van időm a három órásiig, átöltözöm. - majd belépek az előtérből a rendelőbe, hogy tiszta ruhát húzzak.

Juliet visszatérő betegem, ez a kilencedik alkalma. Ma viszont hozott magával egy barátot, Camille-t. Még az első találkozásunkkor mondtam Julie-nak, hogy ha van még valaki hozzá hasonló, az én ajtóm nyitva, lehet éjjel is hívni. Mindkettejüket ugyanaz a tanár zaklatja. Harmadévesek, már beadták volna a jelentkezésük a Sgoil Ghàidhlig Ghlaschu-ba, de a szüleik szerint sokkal jobb hírű a mostani iskolájuk. A testnevelő tanár módszerei mindkét lánynál megegyeznek... és gyomorforgató, hogy tizennégy éves kislányokkal létesít nemi kapcsolatot mindenféle retorzió nélkül.
- Beszélhetünk gàidhligul is. - ajánlom fel nekik, mert tudom, hogy mindketten titokban tanulják a nyelvet már régóta.

A külvárosban állok egy nagyon sötét kis kerítésnél és mélyet slukkolok az elektromos cigarettából. A tanár félig ittasan, nevetgélve köszön el úgy ötven yardnyira a barátaitól és beevickél a kapun. Én lassú léptekkel követem és csak a kapu előtt állok meg.
- Hé, haver! Eltévedtél? - röhög felém a bejárati ajtó felől, én pedig csak nevetősen szusszanok egyet, ahogy a lelkem kinyújtom az övé felé, kiszakítva az esszenciáját a valós téridőből. Eltűnik a lelkeink körül az utca és csak kékes-zöldes-lilás fények vesznek körbe.
- M-Mi a picsa? - visszhangzik a gondolata. Pánikol. Ritka dolog, hogy beavatkozzak, de nem hagyott nekem más választást.
- Kiskorú lányok életét teszi tönkre nappal, este pedig mintha csak egy fáradt, nyúzott tesitanár lenne elmegy sörözni a cimboráival. De ez megváltozik. Lépjen ki vissza a kapun és menjen a legközelebbi rendőrösre. Elmondja az ügyeletesnek minden bűnét, minden visszataszító részletével. Most. - a hangom felvesz egy második, erős basszus tónust, ahogy kiadom a lelkének az utasítást, majd eleresztem a lelkét és elsétálok. Másnap minden címlap vele van tele.

Igazán fejre fordult minden, miután New Yorkba érkeztem. Megvolt az első súrlódásom Káosszal. Azon sem vagyok még teljesen túl, hogy a szüleim a saját érdekemben elárultak. Elrejtettek, lefedték az erőmet, mert túl veszélyes vagyok. Főleg magamra.
Arkemyr, Caedebald, Concelhaut, Llengrath, Ninagauth, Ryngrim, Tayn... A Hét a Mélyben. A saját korában mindegyiket varázslóként és gyógyítóként tisztelték, de egyik nagy sem húzta sokáig. Ennek teljes tudatában oldoztak fel és állítottak saját utamra. Hiába Panakeia az anyám, ő is képes Őrzői feladatokat ellátni. Fájdalmas tanulság volt, hogy a valódi őrzői képességek, azok csak Tartarosz és Panakeia véréből eredhetnek, a többi csak kiváltságos halandó, aki egy részét érti. Aztán már meglepetésként sem ért annyira, hogy a saját feleségem a nimfám. Már az első találkozásunkkor erősebb volt mellettem, mint egyedül.
Apám a nagyapám rabja. Ahogy ők próbálnak szövetségeket kötni és meggyőzni, akit tudnak, legyen az egy frissen feloldott egyiptomi istennő, egy démon, egy félisten és így tovább, én érzem az öregem szenvedését.
Gyűlöltem őt. Gyűlöltem őt évszázadokon át. De van immár két kishúgom is és a lányom is feszült.
Nem én vagyok a régens. De tétlenül sem ülhetek.
Már nem.