Thema Bashir

- Úrnőm! - kiabálást hallok a templom ajtajából. Ritkán szólítanak ki engem személyesen. A közhiedelemmel ellentétben a férjem és én, de főleg ő nem csak a halállal vagyunk egyenlőek, de mi adunk reményt is. Azt a fakó kis reményt, amit akkor mondanak az emberek "már egy jobb helyen van". Ráadásul a hang gazdája tudja is, hogy az istenek nagyon is valódiak és tényleg nem érdemes elsikálni az imádkozást. Csak úgy lobog mögöttem a díszes ruházat, amikor lerohanok a lépcsőn. Messziről észreveszem, hogy ha egy olyan testtel van dolgom, aki elbukta a mérlegelést. Nem avatkozom az életbe soha, nem az én dolgom, az legyen azoké az isteneké, akik nem alvilágiak, cserébe ők sem avatkoznak a mi ügyeinkbe. Ez a rend így helyes és így örök. A lélek már a lányunk martaléka lett, de egy sóhajjal, magam sem értem miért, de intek, hogy vigye fel a főszentély balzsamozójába. Nem csak fáraókat tisztelünk meg ezzel, de magas rangú embereket is. Medjayokat pedig egyenesen örömmel. Én magam is felmegyek a lépcsőn, mikor a férjem előlép az árnyékból  és meglepően finoman fogja meg a kezemet.
- Anput, mit csinálsz? Az a lélek átkelt a Duaton már és nem az Aaru felé. - látom a sötét szemeiben a kérdő csillogást, amire csak egy rövid csókot nyomok neki, majd megsimítom az arcát.
- Tudom, Anubisz. De szüksége van akkor is egy testre majd és egy méltó balzsamozásra. Lehet lenyomta a tollat a szíve, de van még jövője. - majd elengedem őt és elsietek a dolgomra.

Felnézek az újságomból, ahogy a férjem az ágy végébe már árkot járt. Dühös, tudom, hogy az. De nem Amenophis miatt, mert én is két percig haragudtam rá, hogy megcsalt. Én mondtam neki haragomban, hogy akkor menjen és keressen magának mást. Két héten belül megint mellettem volt, a fiút pedig Thotra bízta, pedig két lány után szívesen neveltem volna fiút is. Egyszer csak rám pillant, én pedig végleg lerakom az újságot. Nem mond semmit, hanem leül csendben mellém. Elképzelésem sincs, hogy mi járhat épp a fejében, de lehet a múlt kísérti. Netán a jelen.