Alyah Bashir

Ie. : Térdig gázolok a Nílus saras deltájában, miközben alig látok a könnyeimen át. A víz hideg, angolnák tekergőznek a lábam körül, finom selyemruhám lassan teljesen felázik és tönkre megy. De nem érdekel. Elszántan keresek, egy hosszú pálcával folyamatosan felkeverve magam előtt a mocskos vizet. Napok óta kutatok haszontalan, de tudom, érzem, hogy nem szabad feladnom. Van még remény, hogy az én szeretett férjem vissza térjen hozzám. Valahogyan. Akárhogyan. Mégis, közben nem csak Oziriszt siratom, hanem testvérünket, Széthet is. Nehéz elhinnem, hogy valóban ilyen megátalkodott, hogy a kicsinyes irigység arra vezérelte, hogy végezzen a testvérével, aki szerette és mindig egyenrangúként kezelte. Csak azért, mert Ozirisz jó, és bölcs király volt, és az emberek szerették. Csak azért, mert őt tette a Sors egész Egyiptom királyává. Gyerekes dolog az irigység, a gyilkosság pedig aljas. Ezért hullik könnyem férjemért, aki nem ezt a végzetet érdemelte. Még olyan sok mindent tennie kellett volna, még oly sok mindent kellene tanítanunk népünknek. Nélkülünk elveszettek, és félek, hogy ez a most hatalmas birodalom egy nap el fog tűnni a föld színéről is.
A pálca hirtelen megakad valamiben, én pedig eszelős gyorsasággal kapok utána. A vízben puha hajat tapintok, egy pillanatra lehunyom a szemem, majd kiemelem a testrészt a posványból. Elborzadva látom férjem kedves, bölcs arcát. Szeme lehunyva, mintha csak aludna, mégis elborzasztó látvány a levágott fej. Hangosan felzokogok, szorosan magamhoz ölelem, mintha csak azt várnám, hogy könnyeimtől majd feltámad. Ohhh, szerelmem, életem fénye, drága bölcs királyom, mit tettek veled! Simogatom a haját, és lassan elindulok kifelé a mocsárból. Ne félj, egyet se félj, majd én vissza hozlak az élők közé!
~
Zihálva, és könnyekkel a szememben ébredek. Nem számít hány évezred telik el, ez az álom mindig szörnyű volt, és szörnyű is marad. A hideg is kiráz, a szoba még sötét, és csak az egyenletes szuszogás hallatszik. Magam mellé pillanatok, lágyan elmosolyodom. Ozirisz itt van, itt alszik mellettem. Kinyúlok felé, elsimítok egy kósza tincset az arcából. Figyelem vonásait, amik egy középkorú férfit idéznek. Az emberek gyakran suttognak emiatt, de minket nem érdekel. Nem ismernek minket, nem ismerik a közös történetünket. Nagyot sóhajtva vissza dőlök mellé, megsimogatom a nyakán azt a vékony, alig látható fehéres csíkot, ami a borzalmas tett emlékét őrzi. Egészen halványan, de a testén mindenhol látható az illesztések nyoma. De semmi sem lett volna túl nagy ár azért l, hogy újra velem legyen. Figyelem ahogy pillái enyhén elnyílnak, és bár félig alszik, bölcs pillantása kifürkészi mi bánt.
- Rémálom? - kérdezi álmos hangon, inkább csak mormogja.
- Igen. De aludj csak! -mosolygok.
Nem tudok, és nem is akarok tiltakozni, ahogy a két erős kár átfon, hogy szeretett férjem magához húzzon.
- Itt vagyok! -mondja, és tudja jól, ezzel bármikor el tudja űzni a sötétséget. Éppen ezért már alszik is tovább, szuszogás újra mélyebb, és egyenletes lesz.
- Tudom! -suttogom, hogy végül hozzá bújva én is újra lehunyjam fáradt szememet. Semmi más nem kell, semmi más nem számít. Csak hogy Ő újra itt van velem. Többé nem fogom engedni, hogy ilyesmi megtörténjen. Nem veszíthetem el még egyszer, és a fiainknak is szüksége van rá. Ahogyan az egész családunknak.