Khalid Oberon Bousaid

- Amenophis! - keresem a nevelt fiamat a templomban. Még mindenki az igazak álmát aludja, tudván, hogy a mai nap fontos, kipihenten és mentálisan a legjobb formában kell lenni. Antef, második a nevén látogatása a halandók számára fontos dolog. Én pedig Anubisz öt éves fiát próbálom terelgetni, de akár egy hadsereg macskám is lehetne néha. Ahogy ki van számítva, apósom fénye elkezdi beragyogni a földet, hamarosan mindenki talpon lesz. Addig kell elmagyaráznom neki, hogy a mai nappal mi a baj.
A fiút egyik pap sem tudta elkapni amikor kellett volna, én pedig nem teleportálhattam utána. A Sors akarja, hogy a gyermek szaladjon. Ahogy visszahozza a medjay a fiamat, illedelmesen biccentek felé. Érzem rajta, hogy nem ember, de szerintem ő is tudja, hogy én ki vagyok.
- Köszönöm a szolgálatodat, Menhit. - csak az elméjébe sugárzom a mondandómat, ez a mi kis titkunk marad. A nap hátralevő részét úgyis hozzácsapódva fogja tölteni a gyermek, hiába mondok neki bármit is.

- Halott királyok és élő istenek... - ingatja meg a fejét mellettem Szesat egy halk sóhajjal, ahogy bejelentik I. Széthi halálát a népnek is nyilvánosan. A gyerek még olyan naiv, pedig mióta már, hogy kigondoltam őt, hogy ne egyedül kelljen írnom. Maat nem volt boldog. De végül belátta ő is, hogy a tettemnek nem ellene volt oka, hanem annyira megindult az írástudomány, hogy jobbnak véltem, ha van saját istennője az írásnak magának. Néha túl sok a dolgom. Engem most a nép siralmán kívül más dolog érdekel. Az Alvilágban egy lélek a mérlegelésünk ellenére démonná lett. Éreztem egy hullámot elindulni, ami messze a jövőben fog majd hatást elérni. De van még ott tényező, amelyik most nem létezik, nem jött el az ideje.
- Min merengsz, atyám? - lengeti meg a kezét az arcom előtt Szesat, én pedig nem is pislogok rá.
- A halott királyokon, leány. A királyoknak az a dolga. Megszületni, meghalni, megmérettetni a mérlegen és átadni a trónt. Ezt a királyt a fia követi, aki nagy király lesz majd.
- Ha te mondod... - forgatja meg a szemeit.

A nejem sosem mondta ki szóban, hogy megbocsátana nekem Szesat létezése miatt, de sajátjaként nevelte velem őt. Nekem sosem adatott meg, hogy szülőm legyen, de megfogadtam még Maatnak is, hogy ha ebbe a házasságba gyerek kerül, az tisztes és méltóságteljes nevelést kap. Maat és én össze vagyunk kötve. Nem kötelesség által, hanem azért, mert mindketten a világ rendjével vagyunk megbízatva. Én megalkottam és megalkotom belé ami kell, ő pedig megtöltötte a létezés szabályaival, amit együtt tartunk fent. Egyik nincs a másik nélkül. Érzem amikor Alexandria felé veszi az irányt. Magányt keres? Társaságot? Nem tudom. De nekem kötelességem követni őt és a hozzám külsőre leghasonlóbb halandót megszállni. Asszonyom pedig nekem - hiába nem volt fogalma sem róla -, nem tud nemet mondani.
Az éjszaka eredményét hordozta a szíve alatt és rettegett, hogy mit fogok szólni. Sajnos nagyon sokáig nem fogja tudni, hogy Sitra, mert ezt a nevet szánja neki, nem egy félisten lesz majd. Ez pedig elszomorít. De ez a világ rendje.

- Uram. - hajol meg illedelmesen a kislány, nincs még hét éves sem, ahogy meglát a lovon és meglátja a bőrjelzést rajtam, ami medjayok sajátja.
- A szüleid itthon vannak? - kérdezem meg tőle, ahogy összetalálkozik a pillantása az enyémmel. Hogy nem látja az anyja, hogy nem rá hasonlít. Mármint Maat. Sitra bevezet a "szülei" kunyhójába. Én pedig elindítom a lányom Sorsát. Elviszem őt a medjayokhoz.
Tizennégy éves korára úgy forgatja a kardot, mint aki azzal a kezében született. Mestergyilkos, halk, hatékony, minden idegvégződése Kleopátrát szolgálja. Én nekem pedig láthatatlanul kell végignézem, ahogy az első komolyabb beszélgetést megejti vele az anyja. Megkapja a kiborulást és az első hieroglifákat amik az identitásáról szólnak, nem csak a csatáiról. Ott a Pharosz tetején sír, már egyedül, amikor átölelem és megkapja az én áldásomat is. Az áldásom rejteke alatt pedig a nevemet magára, mint apja és nyakláncot, amit nem vehet le magáról. Ezért magával Héphaisztosszal szövetkeztem. Ameddig mi nem döntünk úgy, addig félisten marad. És senki más nem tudhat a valódi származásáról. Az anyja sem.

2018

A világ egyik nagy pusztítóereje a feleségem, amikor pipa. Rám rúgta a tanári szobám ajtaját. Mondjuk nem sok érdekeset láthat, az egyenleteimen kívül. Matematikát és történelmet tanítok most. Érdeklődő mosollyal pillantok fel rá, ő pedig elkapja a torkomat.
- Értem ám... Elfogadtad Sitrát, a család részévé tetted, apja próbáltál lenni... De csak neked vannak profetikus álmaid! Te vagy egybefonva az idővel is. - szabályosan sziszeg. Hát... rájött. Fonódnak erősebben az ujjai a nyakam köré. - Talált egy másik medjayt az álmaival.
- Igazán? Ez remek? Mert nem egy halandóval csaltál meg, sőt meg sem sikerült csalnod. - pislogok egy kis műmosollyal.
- Kezdd el jóvá tenni amit tettél és ma a kanapén alszol. - közli velem, majd elenged és kiviharzik.
A család az életben a legfontosabb, nemde barátaim?