Lapis Rania Bousaid

Kérdőn nézek a testvéreimre, Maat, és Szahmet majdnem rám törte az ajtót.
- Te se láttad Básztetet? -
- Neked is szép napot Szahmet, nem, nem láttam, amúgy is el szokott kóborolni, majd visszajön. -
- Ez most más, senki sem találja, ezért ilyen ideges Szahmet is. Még apánk se tudja hol van. -
- Tud ő bármit is? – érzem ahogy Szahmetben fellobban a tűz, upsz átléptem egy határt. – Tedd el azt a tőrt, és távozhattok is, ne akard, hogy esetleg egy vázába legyél szerelmes. Pont eleget fogsz még szenvedni, amíg be nem ismered magadnak. – biccentek nekik majd eltűnök a szemük elől, dolgom van, és nem érek rá arra, hogy Szahmet puffog, mert ő apánk egyik szeme fénye. Mintha a többi gyereke nem is létezne. Úgyhogy valahogy nem izgat az oroszlánistennő puffogása egy cseppet sem.

Éppen a kórházból lépek ki, amikor megszólal a vészharang a fejemben. De csak azt érzem, hogy a hatalmas Réből mi lett. Démon. A karperecemre pillantok, azt hiszem nem sűrűn fogok vele találkozni, távol tartja tőlem a démonokat. Egyébként sem tartottam vele a kapcsolatot, feleslegesnek tartottam. Észre se veszem, hogy Ebony mellém lép, azt hiszem nem sikerült olyan jól elrejtenem mit is érzek.
- Lapis, minden rendben van? -
- Persze, csak kaptam egy nyugtalanító hírt, de minden a legnagyobb rendben. – mosolygok rá derűsen. – Holnapután találkozunk. – sétálok a kocsihoz, hogy hazavezessek. Mivel nem érzek mást itthon, csak a macskát, így a sivatagba teleportálok, a régi templomomhoz, amiből egyébként nem sok minden látszik, ez egy nagyon kicsike volt ezerévekkel ezelőtt is. Nakht megint elfelejtette mondani hány napra vonulnak ki a csapatával, nem is tudom milyen szülőjére ütött, le se tagadhatnák egymást. Most nem is lepem meg, mint a múltkor, majdnem szívinfarktust okoztam neki, pedig jó sokszor elsütöttem a láthatatlan vagyok viccet nála.